Kezdőlap A lepkékről általánosságban

A lepkékről általánosságban

A lepkékről általánosságban

A lepkék szépsége sokakat megragad, az egyik legközkedveltebb állatcsoport a madarak mellett. Számos formában felbukkanak különböző műalkotásokban, festményeken, irodalmi művekben, mitológiában, de még a divatban is. Ha kimondjuk a szót, hogy lepke, legtöbben talán egy nappal elénk kerülő színes pillangóra gondolunk, amint egy virágos rét felett átlibben, vagy éppen a kertünk virágos növényein tanyázik. A valóságban azonban ennél sokkal árnyaltabb a történet. Hihetetlen változatosságukat, életmódjukat, testfelépítésüket a mai napig rengetegen vizsgálják, a tudományos rendszerezésük pedig folyamatos viták tárgyát képezi a tudósok között. Eddig több mint 160 000 fajukat írták le, de vannak feltételezések, melyek szerint akár fél millió különböző lepkefaj is élhet bolygónkon. Magyarország jelenlegi határain belül kb. 3800 különböző faj előfordulásáról tudunk eddig, melyből mindössze alig 170 tartozik a közismertebb nappali lepkék közé.

A rovarok osztályán belül a második legnépesebb rendet alkotják (Lepidoptera). Legközelebbi rokonaik a fejlődésük korai szakaszában jellemzően vízhez kötődő tegzesek (Trichoptera). Az Antarktisz kivételével gyakorlatilag a bolygó összes szárazföldi területén előfordulnak – a tengerpartoktól a magashegységekig – a legnagyobb sűrűségben a trópusokon. Testhőmérsékletüket korlátozottan tudják csak szabályozni, a környezetük hőmérsékletét veszik át, így az aktivitáshoz (többek között a repüléshez) elegendően magas hőmérséklet szükséges. Érthető tehát, hogy a sarkok felé haladva miért található egyre kevesebb lepke. Fontos szerepet töltenek be a különféle ökoszisztémákban, elsősorban mint növénybeporzók, valamint táplálékforrás. Említést érdemel, hogy bizonyos országokban a mi étlapunkon is megtalálhatóak, Afrika déli országaiban jelentős mennyiségben fogyasztják bizonyos lepkék hernyóit. Számos faj tápnövényspecialista, ami annyit jelent, hogy a lepke hernyója csak egy, vagy legfeljebb néhány növényfajon képes fejlődni.

Megjelenésükben, méretükben rendkívül változatosak. A néhány milliméterestől akár a 30 cm-es szárnyfesztávolságúakig találhatunk fajokat. A szárnyakon található úgynevezett “hímpor”, (egyfajta kitinpikkely), valamint jellegzetes pödörnyelvük megkülönbözteti őket minden más rovarcsoporttól.  A “hímpor”a szárnyakon kívül a fejen, a toron, és a test egyéb részein is előfordulhat. A szárnyak jellegzetes színének, mintázatának kialakításában nagy szerepük van. A pikkelyek festékanyagokat is tartalmazhatnak, azonban a térben háromdimenziós, tetőcserépszerű alkotóelemek nano-, és mikroszerkezete is jelentős szerepet játszik abban, hogy milyen szögből milyen színűnek látjuk a szárny felszínét. A kifejlett lepke három fő testrésze a fej, tor, potroh. Két pár szárnyuk van, az elülső pár és a hátsó pár. A szárnyak felső részét felszínnek, az alsót fonáknak nevezzük. Három pár lábuk van, de bizonyos családok (pl. Nymphalidae) elülső pár lába elcsökevényesedett, így azt a benyomást keltik, mintha csak két pár lábuk lenne.

Fejlődésük az úgynevezett teljes átalakulás, ami a lepkéken kívül például a bogarak (Coleoptera) fejlődésére is jellemző. Négy stádium különíthető el markánsan: pete, lárva (hernyó), báb, majd az imágó (maga a lepke). A nőstényeknek nagy gondot kell fordítaniuk a peték megfelelő helyre (rendszerint bizonyos növényfajok meghatározott részére) történő juttatására. A petékből viszonylag gyorsan kikelő hernyók fő feladata a táplálkozás, és természetesen a ragadozók elkerülése. Számos énekesmadár hernyókkal táplálja fiókáit, így az álcázás, a megtévesztés, vagy éppen a hernyó mérgező mivolta hasznos stratégia lehet a veszély elkerüléséhez. A hernyók elsősorban növényeken táplálkoznak, csak néhány extrém kivétel akad, köztük például ragadozók is (más rovarokat, köztük akár más lepkék hernyóit támadják meg). A hernyók rendszerint 4-5 vedlési ciklus után bebábozódnak. A báb statikus fejlődési forma, rögzített lehet egy levél fonákjához, a növény szárához, de akár a talajban is történhet a bebábozódás. Ebben az életszakaszban a korábbi hernyó szövetei gyakorlatilag szinte teljesen szétesnek, és kialakulnak a majdan kikelő lepke szövetei. Ez a stádium hetekig, hónapokig, sőt évekig is eltarthat fajtól és hőmérséklettől függően. Mesterséges körülmények között báb kikelését több, mint harminc évig is sikerült már késleltetniük kutatóknak!

A négy fejlődési stádium közül kettőben táplálkozhatnak a lepkék. Hernyóként elsősorban növényevők, és ebben a stádiumban elengedhetetlen a táplálkozás folyamata. Imágóként nem ez a legfontosabb feladatuk, de a többségük valamilyen mértékben ilyenkor is pótolja kimerült készleteit. Így elsősorban nektárt, rothadó gyümölcsök édes nedveit, fák sérüléseiből kicsurgó nedveket szívogatnak, azonban dögökön, állati ürüléken is megfigyelhetjük őket. Lepkeként (imágóként) a végső küldetésük a szaporodás, ezért bizonyos fajok még csak nem is táplálkoznak, sőt szájszervük sincsen. Sok faj mindössze néhány napig, vagy egy-két hétig éli valódi lepke életét, azonban ennél jóval hosszabb életűek is akadnak. Többüknél jól meghatározható a repülési ciklus (a rajzás) időszaka, ami többek között függ az éghajlati viszonyoktól, az átlag hőmérséklettől, a tengerszint feletti magasságtól, az aktuális időjárástól, ezeken kívül az élőhelyükön található növényzet vegetációs állapotától is. Bizonyos fajok egy nemzedékesek, vagyis egy adott évben csak egyetlen generációjuk repül ki, másoknak több egymás utáni nemzedékei is lehetnek. Utóbbiak vagy jól elkülöníthetőek egymástól, tehát a különböző generációk repülési szezonjai között egyértelmű szünet van (amikor nem láthatjuk magát a lepke formát), vagy akár egybe is folyhatnak, “üresjáratok” nélkül. Ilyenkor megesik, hogy a különböző nemzedékeket nem is igazán lehet egyértelműen elkülöníteni egymástól.

A lepkék tudományos rendszerezése sok fejtörést okoz a taxonómusoknak, a nagyobb csoportok elkülönítése a gyakorlatban inkább egyfajta mesterséges (“kényelmi”) elven alapszik, mint evolúciós rokonsági alapokon. Az egyik gyakori kategorizálásuk alapján beszélhetünk nappali lepkékről, éjszakai lepkékről, és molyokról. Az eddig leírt fajok legnagyobb része éjszakai lepke, bár a molyok a valóságban valószínűleg többségben vannak. Viszonylag kevés kutató foglalkozik a többnyire aprócska molyokkal (hazánkban komolyabban csak 2-3 szakértő), így rengeteg felfedezetlen faj várattathat magára. A nappali lepkéknek nevezett, legközismertebb csoport képviselteti magát a legkevesebb fajszámmal, a kb. 160 ezer lepkefajból mindössze 19 ezer tartozik ide. Egy másik klasszikus csoportosítás az úgynevezett nagylepkék (Macrolepidoptera) és molyok – “kis lepkék” (Microlepidoptera) szerinti szétválasztás. Ebben az értelemben a nagylepkék közé tartoznak az éjszakai lepkék (Heterocera) és a nappaliak (Rhopalocera), bár vannak kutatók, akik újabb kutatások alapján a nappaliakat a molyok közé sorolják! A nagylepkék többsége valóban nagyobb, mint a molyok többsége, azonban számos kivétel akad. Magyarországról véve példát, a fűzfa-zöldbaglyot (Earias clorana) a maga alig 20 mm-es szárnyfesztávolságával, és molyszerű megjelenésével a nagylepkék között kell keresnünk, míg a sokak által ismert, 8-9 cm-es szárnyfesztávot is elérő, robosztus nagy farontólepkét (Cossus cossus) jelenleg a molyok között találhatjuk. A nappali lepkék rendszerint jól felismerhetőek bunkós végű csápjaikról, és arról a szokásukról, hogy szárnyaikat a test felett függőlegesen is össze tudják zárni. Nevükhöz méltóan 99,99%-ban nappal repülnek. Az éjszakaiak ezzel szemben fésűs, fűrészes, fonalas csáppal vannak felszerelve. Testük sok esetben zömökebb, mint a nappaliaké, toruk sok fajnál jóval nagyobb mint a fej, utóbbi szinte alig észrevehető. Az éjjeli lepkék nyugalmi helyzetben szárnyukat a test mellett széttárva, lógatva, vagy sátorszerűen összezárva tartják, arányaiban csak kevés képes közülük a hát felett összecsapni azokat, ahogy azt a nappaliak teszik. Az éjszakai lepkék többsége valóban éjszaka aktív, de nagyon sok akad, amely nappal is repül. Így egy nappal megpillantott lepke még egyáltalán nem jelenti, hogy valóban nappali lepkével van dolgunk.

Jól látszik a lepkékre jellemző pödörnyelv, mellyel nem csupán a virágok nektárjából, hanem emberi verítékből is szívogathatnak. A bunkós végű csáp, illetve a hát felett függőlegesen összecsapott szárny nappali lepkéről árulkodik. A népes Nymphalidae család fajainál (mint például ennél a tarkalepkénél is a fotón) csak két pár lábat figyelhetünk meg, valójában a középsőket és a hátulsókat, mivel az első elcsökevényesedett. A képen látható lepke valószínűleg a Magyarországon gyakori közönséges tarkalepke (Melitaea athalia) egyik példánya, a teljesen biztos határozáshoz azonban az ivarszerv vizsgálatára lenne szükség.

 

A világszerte nagyjából 4200 fajt számláló busalepkék (Hesperiidae) családja a legtöbb szakértő szerint a nappaliakkal áll rokonságban, de vannak akik egyfajta átmenetként kezelik őket a nappaliak illetve az éjszakaiak között. Csápjuk töve az arányaiban nagy méretű fejen egymástól távol helyezkedik el, a végük pedig kampós (nem pedig bunkós, mint ahogy azt a nappaliaknál tapasztalhatjuk). Röptük igen gyors, surranó, nyugalmi helyzetben egyes fajok az elülső és a hátulsó szárnyukat egymáshoz képest különböző szögben tartják.

Ha komolyabban belemerülünk a lepkék felfedezésébe, előbb-utóbb tapasztalni fogjuk, hogy a szakma általában a tudományos (latin) neveket használja, míg a magyart kevésbé. Ennek egyik oka, hogy még a mai napig is viszonylag kevesen foglalkoznak lepkészettel Magyarországon. Így a magyar elnevezések nem ivódtak be annyira a köztudatba, mint például a közismertebb madarak, vagy a kevés fajszámú emlősök, hüllők esetében. Másik oka a latin nevek használatának, hogy egy adott lepkének több magyar neve is előfordulhat, sőt, azt is mondhatnánk, hogy ma sincs minden szakértő által egységesen elfogadott hivatalos magyar nevük a különböző fajoknak. Ez egyrészt a pontos beazonosításukat meglehetősen nehézkessé teszi, másrészt a rokonsági viszonyokat a fajok között egyáltalán nem mutatja (bár a tudományos elnevezéseken kívüli egyéb neveknek nem ez az elsődleges funkciója – lásd pl. az angol lepkeneveket!). Jó példa a pávaszem elnevezés, ami hazai viszonylatban utalhat több egymástól igen eltérő megjelenésű éjjeli lepkére (például Saturnia pyri és Smerinthus ocellata, utóbbi egy szender), valamint a nappali lepkék közé tartozó közismert nappali pávaszemre (Nymphalis io). A magyar elnevezések ráadásul több esetben annyira “nyakatekertek”, hogy semmivel nem könnyebb megjegyezni őket, mint a tudományosat. Példaként az Emmetia marginella, a Naenia typica, vagy a Tethea or lehet, hogy könnyebben beugrik egy idő után, mint az, hogy szederaknázó sörtésmoly, hálózatos sóskabagoly, vagy bélyeges pihésszövő.

Közismertebb hazai lepkefajok a nappaliak közül például a már említett, gyönyörű mintázatú nappali pávaszem (Nymphalis io), az atalantalepke (Vanessa atalanta), vagy az impozáns megjelenésű fecskefarkú lepke (Papilio machaon). Éjszakaiak közül sokan ismerik a jellegzetes külsejű halálfejes lepkét, vagy ha jobban tetszik halálfejes szendert (Acherontia atropos), vagy a szinte függőleges tartásban, esetlenül repülő fehérpettyes álcsüngőlepkét (Amata phegea), amely a képzavar kedvéért egyébként nappal repül.

A lepkék faji szintű határozásához a legtöbb esetben a szárnyak jellegzetes mintázata, színezete, alakja ad támpontot, de szükséges lehet a rajzási időszak és az élőhely ismerete is. Esetenként a lepke viselkedése, repülésének módja is döntő lehet. Vannak fajok, melyeket csak nagy tapasztalattal rendelkező, rutinos lepkészek ismernek fel biztosan terepen. Nem ritka az sem, hogy rendkívül hasonló megjelenésű fajok biztos elkülönítéséhez mikroszkópos, vagy genetikai vizsgálat szükséges. Egyes fajok felismerése (bár inkább kizárásos alapon) már pete alakban is lehetséges, ha ismerjük a tápnövényét, és a fenológiai jellemzőit. A hernyók, bábok beazonosítása – a kifejlett lepkéhez hasonlóan – nagyon sok esetben szintén könnyű feladat, ám az ehhez szükséges ismeretek elsajátításához még mindig nagyon kevés az elérhető szakirodalom. Klasszikus értelemben tehát amikor lepkehatározásról beszélünk, az imágók határozására gondolunk. Egyes kifejlett formák (imágók) különösen trükkösek lehetnek, hiszen első ránézésre még az sem biztos, hogy a lepkék között keresgélnénk a megoldást. Előfordulnak fajok, fajcsoportok (pl. téli, kora tavaszi araszolók), melyek kifejlett nőstényeinek szárnya rendkívüli módon elcsökevényesedett, olyannyira, hogy gyakorlatilag szárnytalanok. Az ilyen kivételek terepi megtalálása azonban nem könnyű feladat, rendszerint azért nem okoznak problémát, mert észre sem vesszük őket.

Sárgás téliaraszoló (Agriopis marginaria) kopuláló példányai. Felül látható a csökevényes szárnyakkal rendelkező kifejlett nőstény lepke, alul a szárnyakkal rendelkező hím.